Gyula, Budapest, a Balaton, Ghána, Nigéria, Algéria, Etiópia – egy nem mindennapi életút állomásai. Kétrészes cikksorozatunk első írásában 1969-ig követjük nyomon Polónyi Károly építész, urbanista, az Abercrombie-díjjal kitüntetett Balatoni Regionális Tervvázlat egyik társtervezője szakmai pályáját.
Polónyi Károly 1928. május 28-án született Gyulán, ahol akkor már 250 éve magyarok, németek és románok laktak egymás mellett, és visszaemlékezései szerint Apor Vilmos, a város akkori katolikus plébánosa, a református esperes, a zsidó rabbi és a román görögkeleti esperes délutánonként együtt sétált végig a városon. Gyula, amely Trianon előtt az ország mértani középpontja volt, ekkorra már a határ közelébe került és szinte egész gazdasági vonzáskörzetét elvesztette, de vásáraival továbbra is komoly kereskedelmi élet színtere volt.
Műegyetemi évek: Weichinger, Korompay, Kotsis
A gyulai katolikus gimnázium – ahol a katolikus, protestáns és zsidó diákok egymás mellett tanultak – elvégzése után a Műegyetemen folytatta tanulmányait. „Az 1946 szeptemberében beiratkozott elsőévesek összetétele nagyon sokszínű volt. Az épp akkor érettségizett „zöldlámpások” mellett sokan voltak olyanok, akik deportálások, menekülttáborok vagy hadifogságok emlékével érkeztek az egyetemre. A közeledő Vörös Hadsereg elől az építészkart Dániába menekítették. Ezek a dán építészet hatása alatt álló, világlátott „keresztfélévesek” is nagy hatást gyakoroltak ránk” – írja Polónyi az Építész-településtervező a perifériákon címmel megjelent retrospektív naplójában. „A modern építészet győzelme totálissá vált. Le Corbusier-nek Franciaország német megszállása alatt Brazíliában virágba szökkent építészetét éppúgy csodáltuk, mint a skandinávokat. Az építészeti folyóiratok érkezése mindig nagy eseménynek számított. Tele voltak a finn és a japán építészet akkori csodálatos eredményeivel. Mindez elhitette velünk, hogy a perifériákon is lehet kimagasló építészetet produkálni.”
Egyetemi éveit olyan tanáregyéniségek határozták meg, mint Weichinger Károly, Korompay György és Kotsis Iván. A választható tervezési gyakorlatokat Weichinger Károlynál végezte és később négy évig tanársegédje is volt. „A városnak állandóan mesélni kell az utcán járóknak. Az epikát bele kell vinni az építészetbe és a várostervezésbe. Értik kérem” – oktatta hallgatóit Weichinger. A várostervezést Korompay György tanította, akinek „kedvenc témája a középkori olasz városi főterek kialakulása volt. A városépítészetnek, mint művészeti alkotásnak, az utcák, terek térélményének szabályait tanította a bécsi Camillo Sitte 1889-ben megjelent munkája alapján, amely aztán látványosan újraéledt az 1980-as évek szakirodalmában.”
Kotsis Iván, aki a modern építészet oktatását a Műegyetemen bevezette, szintén nagy hatással volt Polónyira. Így ír róla: „Az általa tervezett épületek elég szárazak voltak, de néha – mint balatonboglári temploma esetében – becsületessége igazi költészetté virágzott. Erre a templomra bizonyára emlékeznek azok a lengyel és francia menekültek, akik vendég státust élveztek a németek oldalán hivatalosan háborúban álló Magyarországon mindaddig, amíg 1944. március 19-én Hitler csapatai meg nem szállták az országot.”
Egy nagyon tanulságos történetet is felelevenít Kotsisról: „Amikor a német követség A Nemzetiszocialista Harmadik Birodalom építészete című, vászonba kötött fényképalbum harminc példányát a tanszéknek ajándékozta, hogy ossza ki a hallgatók között, leakasztotta az ajtófélfáról a tanári vécéfülke kulcsát, és azzal nyomta az altiszt kezébe, hogy: „Kérem szépen, zárja ezt az én vécémbe, ilyen marhaságokkal nem hagyom a hallgatóimat megmérgezni.” Nem gondolnánk, de a szocreál beköszöntével aztán előszedték a háborút túlélt néhány példányt és a hallgatók elé ezeket állították példaként. „A középület-tervezési tanszék tanársegédjeként egyik első feladatom az Albert Speer által tervezett épületek fotóin a horogkeresztek tussal való eltakarása volt” – írja Polónyi.
A pályakezdés: Műegyetem, VÁTI, MÉSZ mesteriskola, Iparterv
„Az ötvenes évek elején a közhangulat országszerte igen keserű volt, ugyanakkor nem hiszem, hogy valaha is könnyebb dolga lett volna a pályakezdő építésznek, mint akkor. Sok építész elpusztult a háborúban, a koncentrációs táborokban, sokan Nyugatra menekültek előbb a nácik, aztán a Vörös Hadsereg, majd a kommunista hatalom elől. Az ország romokban hevert, munkánkra szükség volt, így a „zöldlámpás” generációnak még egyetemi tanulmányai idejét is megrövidítették: már huszonkét éves koromban okleveles építészmérnök voltam. Négy évre tanársegédként az egyetemen maradtam. (…) Másodállásban az akkor megalakult VÁTI-ban, a Várostervezési Intézetben is dolgozhattam. A főváros kivételével itt készültek a városrendezési tervek az egész ország számára” – emlékezik vissza Polónyi pályakezdő éveire. A MÉSZ mesteriskolájának elvégzése aztán további lehetőségeket is megnyitott számára: megválaszthatta, hogy melyik nagy tervezőirodába megy dolgozni. Így került az Ipartervbe, ahol a kötelező szocreál alól a tervezett épületek jellege felmentést adott.
Bár nem tartozik szorosan a témánkhoz, érdemes elolvasni Polónyi visszaemlékezésében az ’56-ról írtakat: „Az 1956-os forradalom előzményei ismertek. 1953-ban Sztálin halála után az értelmiség jelentős csoportjai próbáltak kiutat keresni a nyomasztó helyzetből. 1954-ben az erőltetett iparosítás fiaskója és az elhibázott agrárpolitika súlyos gazdasági válságot idézett elő. 1955-ben az oroszok kivonultak Bécsből. Úgy éreztük, most Budapest van soron. Meggyőződésem, hogy október 23-a előestéjén a Műegyetem aulájában a követelések megfogalmazásával kezdődő tiltakozássorozatot a következő néhány nap bármelyikén meg lehetett volna állítani, ha a rezsim nem mindig egy kissé megkésve kínált volna egy kicsivel kevesebb engedményt annál, amit az adott időben el lehetett fogadni. Akkor még a csupán hét évvel azelőtt felszámolt demokratikus rend visszaállításának lehetősége is adott volt. Hruscsov, aki elítélte a sztálini önkényt, a szovjet csapatok kivonulásába is beleegyezett. Nem érdemes azon gondolkodni, hogy valóban ez volt-e a szándéka, vagy csak időt akart nyerni. Annyi azonban biztos, hogy a brit és francia csapatok szuezi partraszállásával megkapta a Nyugat üzenetét: „Mi végezzük a mi piszkos dolgunkat, ti végezzétek a tiéteket.”
A Balatonon: „a déli part alkirálya”
„1956 világosan megmutatta a magyaroknak, hogy a nyugati hatalmak az országot a szovjet gyarmatbirodalom részének tekintik. Így viszonylag hamar létrejöhetett a lakosság és a szovjet tankok által hatalmába visszahelyezett kormány között az a hallgatólagos megállapodás, hogy a lakosság elfogadja a párt vezető szerepét, amely ezért cserébe életszínvonala emelkedését biztosítja. (…) Kis csoportunk, mely a dél-magyarországi árvízkárok helyreállítását sikeresen oldotta meg 1956 nyarán, már 57-ben új feladatra, a Balaton környék fejlesztésére kapott megbízást.” Az Építésügyi Minisztérium Farkas Tibort nevezte ki a Balaton-környék főépítészévé, munkájában az újjáélesztett Balatoni Intéző Bizottság két főmérnöke, a déli partot illetően Polónyi Károly segítette, aki főmérnöki munkája mellett másodállásként megtartotta Iparterves állását is.
„A „déli part alkirálya”-ként kezdetben elég sportosan éltem. A hét hat napján kora tavasztól novemberig a földvári vitorlásklub mólójánál horganyzó csillag-hajómon, gumimatracon, sátor alatt aludtam. Ha esett az eső vagy nagyon hideg volt, a gumimatracot bevittem az öltözőbe. Rajztáblámat az egykori Fürdőigazgatóság tanácstermében állíthattam fel, amit akkor a községi tanács használt. (…) Kaptam egy 350 cm3-es szolgálati motorkerékpárt és szabadjegyet a MÁV minden vonalára” – írja Polónyi. „Az 1956-ban szétesett bürokrácia viszonylag lassan restaurálódott. (…) Ezt az időt ott, akkor sikerült jól kihasználnunk. (…) A Balatoni Regionális Tervvázlattal sikerült megváltoztatnunk a kormányzatnak azt a szándékát, hogy a fekete-tengeri román és bolgár Aranypartokhoz hasonló idegenforgalmi övezetet létesítsünk, ahol a bennszülöttektől háborítatlanul költheti valutáját a nyugati turista.”
Polónyiék kialakítottak egy olyan – előregyártható és a helyszínen egyetlen, gépkocsira szerelt daruval összeállítható – szerkezeti rendszert, amelyből a helyi építőanyagokat is felhasználva a tájba illeszkedő, szerény léptékű, idényjellegű épületeket – strandöltözőket, -pénztárakat, büféket, stb. – lehetett létrehozni. Az igazi turisztikai áttörést az 1958-as brüsszeli világkiállítás hozta el, ugyanis a magyar pavilon éttermének nyereségéből a Pannónia Vendéglátóipari Vállalat megvett négy, a vártnál esetlegesen nagyobb forgalomra készenlétbe helyezett előregyártott szállodát. Ezeket az 1959-es szezonban üzembe állítva 1600 új szállodai férőhely jött létre a Balaton-parton. 1960-ban megnyílt a Polónyi által tervezett, eredetileg a Külügyminisztérium üdülőjének szánt nyári szálloda is Tihanyban, további 400 férőhellyel. A többi épületterve, például a SZOT üdülő Balatonföldváron vagy a siófoki körszálló azonban nem vált valóra.
Bár a kormány által is elfogadott regionális tervet használták a beruházások irányítására, „a Balaton mindenkié” populista jelszava félresöpörte annak korlátozó előírásait és megindult a tópart túlépítése. Polónyi, aki előre látta ennek következményeit, három éves megbízatása lejártával, 1960-ban lemondott BIB főmérnöki címéről.
A Balatoni Regionális Tervvázlatot 1965-ben az UIA Sir Patric Abercrombie-díjjal tüntette ki.
A harmadik világban
A Balaton után Polónyi (akinek egyébként komoly nemzetközi kapcsolatai voltak, 1959-ben Fischer József helyett ő vett részt az utolsó CIAM-találkozón, majd a TEAM 10-ben is tevékenykedett) távoli kontinenseken talált új, izgalmas munkákat: „… a nyugati demokráciák, melyek 1956-ban megerősítették a szovjet gyarmatbirodalom integritását, hirtelen felszámolták saját gyarmatbirodalmaikat, így igen csábító feladatok kínálkoztak a harmadik világ országaiban.”
Az ott eltöltött hosszú évek tapasztalatai alapján kialakult meglátásai igen tanulságosak: „A neokolonializmusban nem a gazda feji a tehenet, hanem a bankok. A bankok által támogatott ország saját pénznemének 100 egysége értékében felvett kölcsönért pillanatok alatt 200 egységnyivel tartozik, ha a helyi pénz árfolyamát 100 százalékkal devalválják. Így az egyszer 100 egységért kapott kölcsönért mindjárt 40 egységnyi kamatot kell évente fizetnie. A helyi pénz árfolyamának további romlásával a helyzet tovább romlik, később már csak azért kell újabb kölcsönöket felvenni, hogy az egyre emelkedő kamatokat fizethessék, miközben a megélhetési költségek annyira növekszenek, hogy a fizetések gyakorlatilag elvesztik értéküket. Egyetlen gyarmati adminisztráció vagy demokratikusan megválasztott kormány sem préselhet ki ennyit a lakosságból. Így a hitelezők kénytelenek az általuk uralomra juttatott diktátorok hatalmát támogatni, függetlenül attól, hogy ezek szélsőbal vagy szélsőjobb oldaliak.”
„A perifériák egyetlen reménye, hogy bérmunkákat végezhessenek a külföldi cégek részére. A központokban – ahonnan az ipari termelés a perifériákra vándorol, ahol olcsó a munkaerő és gyengék a szakszervezetek – a lakosság nem a munkavégzésből, hanem az egymásnak való szolgáltatásokból él jól. Közben a perifériákon is egyre drágábbá válik a munka, amire aztán rövidesen szükség sem lesz, mert rövid időn belül a robotok által végzett munka nemcsak sokkal olcsóbb, hanem sokkal megbízhatóbbá is válik. Így a déli félteke és az északi félteke központjai között a szakadék tovább nő, legalábbis addig, amíg Észak és Dél egymástól teljesen különböző demográfiai tendenciái nem vezetnek az erőszak kitörésének hullámaihoz – nemcsak a fejlődő világban, de a nyugati demokráciákban is –, amelyek olyan állapotokat hoznak létre, amilyeneket Európa élt át a Római Birodalom bukása utáni négy évszázadon át” – írja Polónyi retrospektív naplójában.
Ghána (1963-69)
„Harmincöt éves voltam, amikor az accrai repülőtéren először Afrika földjére értem Anikó újszülött kislányunkkal két hónap múlva jött utánam.” Polónyi első kinti munkahelyén, a Ghana National Construction Corporation tervezési csoportjában brit, német, lengyel, jugoszláv és magyar szakemberek dolgoztak együtt, de voltak Észak- és Dél-Amerikából érkezett tervezők is. Polónyi főleg lakónegyedeket tervezett például az elnök testőrsége számára vagy az észak-ghánai gyapotprogram irányítói részére, az ő nevéhez fűződnek az accrai Independence Avenue háromemeletes sávházai is. De tervezett anglikán és katolikus templomot is, valamint mauzóleumot Nkrumah elnöknek, ami félig el is készült, de egy katonai államcsíny után lerombolták.
Tanított a helyi műszaki egyetemen, amelynek campusát az őserdőből hasították ki. Az 1958-ban megalakult városépítési és építészeti kart éppen ekkor szervezték át John Lloyd, a londoni Architectural Association Építésziskolája Trópusi Intézetének vezetője dékánsága alatt. „Úgy éreztük, hogy mi hozzuk létre az afrikai kontinens új építészeti iskoláját. Gyakori vendégprofesszor: Buckminster Fuller, aki előadásai mellett geodetikus szerkezeteit fel is építette a diákokkal, Charles Abrams, a Man’s struggle for shelter in an urbanized world szerzője és olyan vezető építészek, mint Maxwell Fry, Jane Drew, James Cubbit és Kenneth Scott, akiknek munkásságát az idő tájt a trópusi viszonyokhoz és az itteni társadalmi körülményekhez alkalmazkodó korszerű építészet mintáinak tekinthettük. (…) Ma is öröm visszagondolni azokra a baráti, kozmopolita légkörben eltöltött termékeny évekre.”
Az építész kar tervezte az akkor létrehozott hatalmas mesterséges tó, a Volta-tó területén élők áttelepítéséhez szükséges házakat. „Néhány, az egyetem szakértői által javasolt helyszín ellen a törzsfőnökök (…) tiltakoztak azzal az érveléssel, hogy „a szellemek nem szeretik azt a helyet”. A további részletes vizsgálatok során gyakran kiderült, hogy azok a helyek valóban alkalmatlanok letelepedésre (…).” Már ennek a munkának a tapasztalatait felhasználva vettek részt a Fekete-Voltára tervezett vízi erőmű miatt szükségessé vált új települések létrehozásában.
„A kumasi egyetemen alkotószabadságot is kaptunk. Így 1968 tavaszán (…) a londoni Architectural Association Építésziskoláján és a nottinghami egyetemen tanítottam. Aztán már csak egy trimesztert töltöttem Ghánában, mert elfogadtam a Budapest Fővárosi Tanács Városépítési Főosztálya meghívását a helyettes vezetői posztra.”
Sok más izgalmas archív balatoni fotó is megtekinthető a Lechner Tudásközpont Strandszezon című kiállításán.
A cikk 2018. május 28-án megjelent az Építészfórum oldalán.
Címlapkép: Nyári Szálloda Tihanyban, tervező: Polónyi Károly, Iparterv (forrás: Lechner Fotótár)
